Lépcsők a fény felé

A fák között kanyargó lépcsősor olyan volt, mintha egy másik világba vezetne. A reggeli nap sugarai áttörtek a lombkorona résein, aranyszínű sávokat festve a mohával szegélyezett kövekre. A lépcsőfokok között rozsdabarna falevelek gyűltek össze, halk roppanással mesélve az elmúlt évszakokról.

Ahogy haladt felfelé az ember, egyre halkabb lett minden. A város zaja már régen elmaradt, a gondolatok is lecsendesedtek, csak a természet ritmusa maradt: egy-egy madárhang, a levelek susogása, és a fény, amely odafent egyre erősebben hívott.

Nem lehetett tudni pontosan, hová vezet ez az ösvény – talán csak a domb tetejére, de talán valami mélyebbhez. Egy belső úthoz, amely nem lefelé, hanem felfelé, a világosság felé tart.