Feketerigó

“A hajnal első fényei lassan aranyozták be a kertet, a fák között még ott lebegtek az éjszaka utolsó árnyai. Egy magányos feketerigó ült az egyik vékony ágon, amelyen apró rózsaszín rügyek bontogatták szirmaikat. A madár mozdulatlanul figyelt – mintha a világ minden neszét magába akarná szívni, mielőtt megszólalna.

Aztán kinyitotta a csőrét, és megszületett az első hang. Lágy, tiszta dallam szállt fel az égre, mintha maga a tavasz ébredt volna fel vele együtt. A rigó nem törődött azzal, hogy ki hallja – egyszerűen csak énekelt, mert az élet arra való, hogy énekeljünk benne. A dallama bejárta a kert minden szegletét, a virágok apró mozdulattal nyúltak a fény felé, a harmatcseppek pedig lustán csillogtak a leveleken.

A lány a ház verandáján hallgatta a madarat. Tudta, hogy a rigó dala mindig ugyanaz volt, mégis minden reggel másként hatott rá. A madár nem beszélt a múltról, nem félt a jövőtől – csak az adott pillanatot ünnepelte. A lány elmosolyodott. Talán ezt kellene megtanulnunk tőle: hogy minden nap új dallal kezdődik, és mindig van miért énekelni.”