Széncinege

“A dér már megült az ágak között, a fák csupasz karjai lassan hajladoztak a hajnali szélben. A tél közeledett, de egy aprócska madár mit sem törődött vele. A széncinege egy vékony gallyon kapaszkodott, fekete-fehér fejecskéjét kissé félrebillentve figyelte a környezetét. Tollazata sárgán ragyogott a halvány napsütésben, mintha maga is egy parányi napsugár lenne a kopár ágak között.

A madár egy pillanatra megállt, majd hirtelen trillázni kezdett. Hangja tiszta volt és vidám, mintha azt üzenné: a hideg napok sem jelentik a csendet. Az erdő lassan válaszolt rá – egy másik cinege csipogott vissza a távolból, majd egy harmadik is csatlakozott. A tél még váratott magára, de a madarak már előre tudták, hogy a hideg nem örök, és mindig lesz egy új nap, egy új hajnal, amely a dalukat visszhangozza.”