Egy éjjel a kastélyban

“Az ösvény csendesen vezetett az elhagyatott kastély felé, amelynek falai a hold fényében fakón derengtek. A régi spaletták félig nyitva álltak, s a szél lágyan lengette őket, mintha maga az épület sóhajtana a múlt idők után. Minden sötétbe borult, kivéve egyetlen ablakot, amelyből meleg, sárgás fény szűrődött ki a hideg éjszakába.

Anna megállt az ajtó előtt. A régi mesék szerint a kastély lakatlan volt, de a fény ott világított, mintha valaki odabent várná. A csend körülvette, csak a fák mozdultak néha nesztelenül. A keze megérintette a hűvös kilincset, és a rozsdás fém lassan engedett. Az ajtó nyikorgott, majd a félhomály feltárult előtte.

A folyosón egy régi kandalló parazsa még pislákolt, mintha valaki nemrég távozott volna. A padló recsegett a léptei alatt, de nem érzett félelmet – inkább egyfajta különös nyugalmat. Valahol egy óra ütött, halkan, mélyen. Ki lehetett itt előtte? Talán csak az idő maga, amely sosem hagyta el ezt a helyet, és most újra mesélni kezdett.”