Vörösbegy

“A tél csendesen borult a tájra, vékony zúzmarát szórva az ágakra, jéghártyát rajzolva a bogyókra. Az erdő kihalt volt, a levegőben a fagy illata keveredett a közelgő hó ígéretével. Egy magányos vörösbegy ült egy jeges ágon, apró lábai szinte beleolvadtak a dérlepte kéregbe. A madár kicsit felborzolta tollait, mintha így próbálná magában tartani az ősz utolsó melegét.

Nem volt egyedül. Egy kis ház ablakából egy idős asszony figyelte. Minden évben várt rá, hiszen tudta, hogy a vörösbegy mindig visszatér, akkor is, amikor a világ szürkébe öltözik. A madárka nem félt a téltől, nem menekült el – csak itt volt, a hideg ágakon, és türelmesen várta a tavasz érkezését.

Az asszony elmosolyodott. A vörösbegy emlékeztette arra, hogy a hideg napok is elmúlnak, hogy a tél nem örök, és hogy mindig lesz valami, ami visszahozza a fényt. A madár egy utolsó pillantást vetett rá, majd megrázta tollait, és egy halk csipogással továbbállt – mintha azt mondaná: „Ne aggódj, a tavasz már úton van.” “